Vadászati alkalmazás

Az ERDÉLYI KOPÓ ALKALMAZÁSA A MAGYAR VADGAZDÁLKODÁSBAN

Készült: Budapest, 2001. május

Készítette: Kovács Ágnes vadgazda mérnökjelölt

 

1. Bevezető

Az erdélyi kopó régi magyar kutyafajta. Örökségünk része, mint műkincseink, népszokásaink, nemzeti parkjaink. Nem lehet kérdés, hogy meg kell őriznünk minél eredetibb alakjában, ameddig ez még lehetséges.

A kopózás egykori formájában ma már nem létezhet, ahogy az agarászat is csak igen szabályozott keretek között és kizárólag a néphagyományok ápolásának szintjén gyakorolható. Ha azonban egy fajta elveszíti munkáját, azzal az évszázadokon keresztül csiszolódott tulajdonságok és az azokat továbbra is meghatározó szelektáló tényezők vesznek el. Miután egy fajta megmérettetése csupán a küllemre korlátozódik és azt a divat irányzatok változtatják, átalakul jellemében is, elveszíti őseiben kialakult képességeit, eredeti formáját. Az erdélyi kopó alaptulajdonságai, hogy alkatánál fogva képes akár száz kilométert is lefutni, hogy bátor, szenvedélyes vadász, jellegzetes csengő hangon hajtja a vadat, kiváló a szaglása és a tájékozódó-képessége, valamint emberekkel és fajtársaival is jóindulatú, kiegyensúlyozott, sajnos egyre kevesebb kopóban fedezhető fel maradéktalanul.

Mivel ezeket a tulajdonságokat nem igazán tudja kihasználni a legtöbb kopótartó, a fajta láthatóan változik, konformizálódik. Ez viszont olyan nemkívánatos tulajdonságokat alakít ki, amikkel szintén nem könnyű együtt élni, és eredetileg távol állt a fajtától. Ilyenek az indokolatlan agresszió, a félősség, az egyre jobban rögzülő alkati hibák.

A fajtát megóvni csak úgy lehet a megfakulástól, ha a vadászok körében mint elismert, használható vadászkutya népszerűvé válik, és a nem vadászó kopótartók számára is érdekes, elérhető lehetőségek adódnak kutyájuk képességeinek megmérettetésére.

A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a képességeket, amik meghatározták kialakulásakor. Az erdélyi kopó nem csak azért érdemli meg a megkülönböztetett figyelmet, mert ősi magyar fajta, melyet az egészséges nemzeti öntudattal bíró ember óvni kíván, hanem mert képességei napjainkban is használhatóak a magyar vadászkultúrában, a hajtóvadászatok elsőszámú és elsőrangú kutyája lehetne.

 

2. Az erdélyi kopó kialakulásának története

A kopók és agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk előtti évszázadokból származó leírásokból, illetve óegyiptomi ábrázolásokból ismerhetjük.

A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophon mutat be, feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette. Keleten más hajtóebekkel kereszteződve jöhetett létre a tatár kopó őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. Ugyanerről a gyökérről erednek természetesen. Közép-Európa más nemzeti kopófajtái is, így Lengyelország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és a Balkán térség kopói.

A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bõl „Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou” formában lelhető fel, 1240-ben „Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke”, később már Kopou, 1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk. A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A Képes Krónikában a XIV. század végéről származó színes miniatúrákon különböző színű kopókat láthatunk. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni.

Várady György XIX. században készült olajfestményén Újfalvi Sándort ábrázolja egy elejtett medvével és kopókkal. 1886-ban a „Magyar Vadászeb Törzskönyv” -ben rovatot nyitottak a magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a XX. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte valamennyi egyed kiírtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, nem kevésbé dolgozó vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes kipusztulástól. Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a genetikailag is elég változatos, egészséges állomány megőrzéséhez. Ez azért is különösen fontos, mivel az 1968-ban „kimenekített” két példányra és az őket követő néhány egyedre alapozott tenyésztés nem jelentett elég nagyszámú tenyész-anyagot, így elkerülhetetlen volt a rokontenyésztés. Mivel az Erdélyben élő állomány sem túl magas, inkább a munkára történő szelektálás miatt kialakult jó minőség indokolja a néhány éve viszonylag nagyszámban behozott kutyák tenyésztésbe vonását. Az erdélyi kopó fajta a létezés értelmében „megmentettnek” tekinthető, a következő feladat, hogy biztos, elismert helyet vívjon ki a kutyás világban és ne veszítse el használati jelentőségét. Mivel a használhatóság a kulcsa a szelekciónak, ez ad irányvonalat az állomány küllemi és jellembéli bírálatához is.

 

3. Az erdélyi kopó bemutatása

3.1 A fajta-standard ismertetése

 

 

A nemzetközi kynológiai szövetség, az FCI 241.-es számon jegyezte be az erdélyi kopót, mint magyar kutyafajtát. A hivatalos standard leírás az 1. számú mellékletben található. A ma érvényben lévő standardot 1994-ben pontosította a klub, amelybe a rövidlábú erdélyi kopó leírása is belekerült.

A méret és színbeli különbség mellett a standard az összbenyomásra utalva a következőket jegyzi meg: „A rövidlábú változat erőteljes és harmonikus felépítésű. Zömök, erős csontozatú, de nem nehézkes, elegáns megjelenésű kutya. Soha nem tűnhet csökött, vékonycsontú hosszúlábú kopónak!

A kopó elbírálásakor a standardben leírtak szerinti kell a kutyát részleteiben értékelni, azonban mindig az összbenyomás a legfontosabb! A legkevésbé leírható, tanítható tulajdonság a típus, amely a kopó egész karakterét meghatározza, hiszen lehet egy kutya alkatilag szinte tökéletes, vagy lenyűgöző mozgású, mégis a többi mellett a kopó típusossága a legfontosabb szempont.

 

3.2 AZ ERDÉLYI KOPÓ JELLEME, TULAJDONSÁGAI

„Kopónak neveztetik azon kutya, melly a vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ‘s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol.” Így definiálja Pák Dienes 1829-ben Vadászattudomány címen megjelent művében a kopót. A Kárpát-medence természeti adottságai, a bejárhatatlan, sűrű erdőségek, magas bércek sorai nevelték, alakították ki azokat a vadászkutyafajtákat, amelyek képesek voltak megbirkózni a kegyetlen terepviszonyokkal.

A kopók, melyekkel már az Árpád-házi királyok és az őket követő uralkodók, fejedelmek vadásztak, nagy becsben éltek, egy-egy kiváló kopóért akár egy jó csikót is megadtak.

A jó kopót sohasem a képzettsége után ítélték meg, hiszen az emberi segítség nélkül dolgozó kutyák kizárólag képességeikre, tapasztalataikra hagyatkozhattak. Alaptulajdonságuk az önállóság, s az irányítás elfogadásának készségét nem volt érdeke kialakítani a kopókban a régmúlt vadászainak. Ha a kopók a kürt hangjára visszatértek, illetve füzéren vezethetők voltak, már minden képzettséggel rendelkeztek, melyre az embernek szüksége volt. Ami viszont vadászati tudományukat illette, egy tapasztalt, jó kopótól, az erdőt és vadat jól ismerő vadásztól és főleg saját élményeikből gyűjtötték be mindazt a készséget, amiért uralkodók, fejedelmek ragaszkodtak sok mindennél hűebbűl hozzájuk. A magyar vadász kézikönyvében (Budapest, 1925) Kékessy László így jellemzi: „A kopó már egész más természetű vadásztárs, mint a vizsla. Fegyelmezetlen, sokszor marakodó, pákosztos, aki nem tanítás szerint, hanem inkább ösztön szerint dolgozik.” Végül egy „elrettentõ” idézet Edward von Czynk írásából: „Amilyen csodálnivalóan kitartók a kopóink, ha éhezésrõl és szomjazásról van szó, olyan nagyon tudnak falni is, ha adódik rá alkalmuk.Hegyi kopóink legtöbbje és java letépi és kikezdi a megvérzett vadat, és a vadász gyakran csak a kutya repedésig teletömött bendõjérõl tudja meg, hogy talált-e a lövése, vagy sem. A kopó a legtöbb háziasszony számára kész borzalom, mert az, ha a pákosztosságot illetően nem fogták kicsi korától kezdve kérlelhetetlen szigorral, a legjobb „micit” is lekörözi. A sültet kiveszi a forró sütőből, a húst a felforralt léből. A falvakban és kisvárosokban a hentesek és mészárosok réme az örökké ott „őgyelgő” kopósereg. A vadászaton is ugyancsak oltalmazni kell a vadásztáskát és a vadat, ha nem akarunk esetleg már másnap bosszúságra ébredni.” Nem lenne azonban teljes a kopók jellemrajza, ha jó tulajdonságaikat nem méltatnám. Mindenekelőtt a kopó igen jóindulatú, vidám alaptermészetű kutya. A vadászat végeztével a hajtókhoz, vadászokhoz csapódik, már első vadászatán is egyértelmű számára, hogy akikkel együtt vadászott, azokhoz tartozik. Ez persze nem jelenti azt, hogy a kopó nem kötődik gazdájához, de ezt is olyan sajátságos módon érzékelteti, hogy a vizslához, pásztorkutyához szokott ember kissé mellőzöttnek érezheti magát. Rendkívüli tájékozódó-képessége sokszor hasznára válik, és ezt nem csak az erdőn, de városban is számtalan példa bizonyítja. Ha megértjük, hogyan alakult, honnan „jött” az erdélyi kopó, könnyebben együtt élhetünk vele, megtaníthatjuk a jelen kor szabályai szerint élni. A kopók nem képezhetetlen fajták, példa erre számos jól képzett, mutatványok egész sorát tudó kopó, de hogy ez nem csak a jelen kor igénye, azt bizonyítja Nikolits György 1941-ben a Vadászati útmutatóban megjelent írása a tacskókopóról: „Egy jól vezetett tacskókopó mindenkor engedelmes és ez nála valami természetes tulajdonság. Tehát ez a tanítási eredmény nem valami ritka dolog vagy művészet annál inkább, mert dacára, hogy például a nyulat szenvedélyesen hajtja és keresi, mégis köteles az erdőn póráz nélkül is gazdáját nyugodtan követni a cserkészeten, akárcsak lesülésen a lent hagyott hátizsák mellett nyugodtan feküdni”.Természetesen figyelembe véve, hogy a német vagy osztrák nép már ősidők óta a fegyelmet mint legelső erényt megbecsülte és megkövetelte, nem véletlen, hogy kutyáik, s így kopóik is híresen fegyelmezettek voltak. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy ezek a kutyák mégis szenvedélyes vadászösztönük miatt váltak népszerűvé a világ vadászai körében. Ez lehet iránymutatója az erdélyi kopó tenyésztésének is, hiszen ma már igen kevesen vállalhatják őseink kopó-tartási szokásait (úgymint kopókonyha, pecérek, biztosan bekerített udvar, korlátlan vadászati lehetőségek és határtalan vadászterületek).

 

3.2.1 AZ ERDÉLYI KOPÓ KÉPZÉSE

„A kopók idomítása vajmi kevés fáradságba kerül, mivel azok rendesen már természetüknél fogva jó vadászebek. Fődolog az, hogy füzéren járni és kürtre eljönni szoktassuk.” Így szól az útmutatás Bölcsházai Belházy Jenõ tollából 1892-ben A vadászati ismeretek kézikönyvéből. Napjaink kopói azonban ennél nagyobb elvárásnak kell, hogy megfeleljenek. Nemcsak a természeti adottságok és a vadászati kultúra változása, de a kutyák tartási körülményei, a társadalomban elfoglalt helyük is az oka, hogy a városi emberrel való együttélésre is alkalmas fajták népszerűsége nõ. A kopók évszázadokig önállóságukkal, kitartásukkal vívták ki vadászaink megbecsülését, manapság azonban egyre kevesebb lehetőségük adódik ezen erények bizonyítására.

A mai kor igényei a kutyával szemben, hogy ne szedje szét a lakást, a kertet, közlekedjen a zajos, büdös városban nyugodtan, ne lépjen le engedély nélkül a járdáról, a hívó szóra azonnal gazdájához menjen, stb. Ezek természetesen mind jogos elvárások, de alapvetően elég messze állnak a kopók természetétől. Az elmúlt évtizedekben főleg a Nyugat-Európából érkező kutyatartási kultúra hatására sok kopófajta világszerte divatossá vált, pl. a beigle vagy a basset hound. Ezek éppolyan sok „rossz” kopó-tulajdonsággal bírnak, mint nagyobb rokonaik, azonban termetüknek és a kiváló marketingnek köszönhetően, – amit e fajták lelkes hívei gyakorolnak – ma sok tízezer példányuk él, ami nemcsak fennmaradásukat, de alkalmasint a szigorú szelekciót is lehetővé teszi.

Az erdélyi kopó népszerűsítése hivatott a minél nagyobb egyedszám elérésére törekedve a használhatóság, az eredeti tulajdonságok minél hűebb megőrzésével. Ezt a célt tűzte ki maga elé az Erdélyi Kopó Klub, melynek lelkes vezetősége és tagjai kidolgozták az első erdélyi kopó munkavizsgát, és a felkészüléshez a kéthetente megtartott kopó-iskola adott nélkülözhetetlen segítséget. Itt a kopó tulajdonosok elsajátíthatták a fegyelmező gyakorlatok tanítása mellett a csapázás, a vércsapamunka alapjait is. Lehetőség volt vaddisznós gyakorlókertben a kopók vadászösztönének felmérésére, a munkavizsga vaddisznóhajtó fázisára és a téli hajtó- vadászatokra való felkészülésre.

CSAPÁZÁS:

A kopóval való foglalkozást célszerű minél korábban elkezdeni, így a kialakult szoros kapcsolat megkönnyíti a későbbiekben a dolgunkat. Ha az alom nálunk születik, úgy óvatos teszteléssel már a kiskutyák 5. hetes korára kiválaszthatjuk a legjobb szaglású, legönállóbb, vagy legjobban kommunikáló egyedet. Ezek vizsgálatára a kölyköt különítsük el testvéreitől és anyjától, és eleinte csak figyeljük viselkedését. 4-5 hetes korban (néha már előbb is), ha a kölyök már nem csak szopik, hanem ismer és szeret más ennivalót is, készítsünk neki rövid csapát, figyeljük, milyen gyorsan, milyen magabiztosan halad a csapán. Ezek a gyakorlatok azért tökéletesek a kölyök számára, mert a legjobb és kezdettől fogva használt érzékszervére kell hagyatkoznia. Tesztelhetjük 5-6 hetes korban azt is, mennyi érdeklődést mutat a vad szaga iránt. Vaddisznó csülökkel, vagy szarvaslábbal próbáljuk minél jobban felcsigázni a kíváncsiságát, majd korának és tapasztalatának megfelelő hosszúságú csapát készítve segítsük hozzá minél nagyobb sikerélményhez. Nagyon jó, ha a kopó egész kiskorában megismeri és megszereti a keresést, csapázást és a vad szagát, de mindez felnőtt korban is elkezdhető. A kölyökkutya kíváncsisága, játékossága azonban olyan nagy segítség a képzési folyamatok elsajátításában, hogy ezt az előnyt mindenképpen célszerű kihasználni. Az 1993-95 között működő kopó-iskolában körülbelül 35-40 erdélyi kopó fordult meg. Valamennyiüknek fektettünk legalább egy tesztelésre elegendő nehézségű csapát, ami minimum 50 lépés hosszú volt, és a csapa fektetése és kidolgozása között legalább fél óra telt el. Mindössze 3-4 kopó volt, ami nem indult el a vad nyomán, de ezek is megkeresték az élelemmel fektetett csapa végét. Az így letesztelt kopók 80%-a 10-24-hónapos volt, négy 10 hónapnál fiatalabb, a többi pedig két évnél idősebb volt. A tesztelést követően a rendszeresen járó kopóknak mind komolyabb csapákat fektettünk. Az általában 3-5 órás, 200-350 méterhosszú vércsapák nem okoztak gondot még nehéz terepviszonyok, vagy szélsőséges időjárás esetén sem. Öt kopóval eljutottunk a 12-16 órás, 300-500 méteres csapák biztos kidolgozásáig, egy erdélyi kopó pedig rendszeres gyakorlás után 68 órás, 500 méteres csapát is kidolgozott. 1989-90 között három erdélyi kopóval vérebvezető tanfolyamon vettünk részt Mezőkövesden, ahol a gyakorlások alkalmával mindhárman jól szerepeltek, de sajnos a vizsgát már csak az egyik kopó érte meg, ami 1991-ben sikeres vizsgát tett és a 12 vizsgázó véreb közül is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Ezek a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az erdélyi kopók sem igényelnek több, fáradságosabb kiképzést más, csapázásra használt fajtánál ahhoz, hogy megbízhatóan alkalmazhatóak legyenek sebzett vad utánkeresésénél. A gyakorlati alkalmazás példáira és kérdéseire az utolsó fejezetben térek vissza.

FEGYELMEZÉS:

A kopók fegyelmezéséről minden szakkönyv úgy nyilatkozik, hogy igen „keményen” kell bánni ezekkel a kutyákkal, mert önfejűek, figyelmetlenek, szemtelenek. Közelítsük meg azonban a kérdést az alapvető tulajdonságaik felől és ezekből kiindulva lássunk hozzá a kölyök neveléséhez. Mikor kopónk ideálisan 8 hetes korában hozzánk kerül (vagy ha nálunk születik akár korábban), kezdjük olyan helyre hordani, ahol nagy, biztonságos terület és kevés idegen kutya van. Az állatorvosi vélemény, miszerint az utolsó oltásig ne vigyük ki a kertből, a lakásból, természetesen megalapozott, de egy négy hónapos kölyköt már sokkal nehezebb szocializálni, vagy kötődését minden körülmények között kialakítani. A kopóknál pedig a feltétel nélküli kötődés, egy ember követése olyan tulajdonság, ami az egészen kis kutyában még benne van, de ahogy korosodik, úgy lesz egyre önállóbb, makacsabb. Ezért sok későbbi bosszúságtól megkímélhetjük magunkat, ha a 8-10 hetes kölyköt naponta szabadon sétáltatva hozzászoktatjuk ahhoz, hogy minket kövessen. Egy pásztorkutya vagy vizsla esetében ilyen intenzív szoktatás nélkül is boldogulunk, ám a teljes önállósághoz szokott kopó, vagy amelyik csak 6-8 hónaposan ismeri meg tágabb környezetét, minden rossz szándék nélkül otthagy majd minket akár a város közepén is, csupán kíváncsiságától hajtva. Egy ilyen túl önálló, magának való kopó nem éppen ideális társa a városi kutyatartónak, de a vadásznak sem. Éppen ezért tekinthetjük a legfontosabb dolognak a kötődés kialakítását, ami minden további képzés alapja lesz, és amit kölyökkorban még nagyon könnyen kialakíthatunk. Ha kopónk jól ismeri közelebbi és távolabbi lakókörnyezetét, megszokja, hogy rendszeresen, viszonylag szabadon bejárhatja a „területét”, akkor valószínűleg nem fog veszélyes, önálló felfedező körutakra menni. A többi gyakorlat tanításánál arra kell figyelni, hogy ne „egrecéroztassuk” túl sokat a kis kopót, mert elveszíti érdeklődését az értelmetlenül sokat ismételt feladatoktól. Tanítsuk meg pórázon menni, ülni, feküdni. A helyben maradást is elkezdhetjük 3 hónapos kor körül gyakorolni, de csak annyira, hogy a kutyát meg tudjuk kerülni, ismerje a vezényszót. Egy éves kora körül néhány perces helyben maradást már elvárhatunk a kopótól és fokozatosan egyre hosszabb ideig, már úgy is kifektethetjük, hogy nem látja gazdáját. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ez a gyakorlat inkább testhezálló az egyébként is nyugodt vérebeknek, a kopók tanításánál ilyenkor sok türelemre, következetességre van szükség.

VADDISZNÓ HAJTÁS:

Sokkal inkább bevezetésről, mint képzésről beszélünk a kopók hajtóösztönének tesztelésénél, használatánál. A klasszikus kopózás idejében a füzéren vezetett kopók közül általában először a legtapasztaltabbat engedték el, a fiatal kutyák akkor mehettek, mikor az öreg hajtani kezdett. Így az idősebb kopó után mentek a többiek, míg világossá vált számukra a feladat. Hazánk vadászati törvényei szerint a kopók használhatósága kizárólag a vaddisznó-hajtásokra és a sebzett vad utánkeresésére korlátozódik. Így jelen lehetőségeinket szem előtt tartva arra kell törekednünk, hogy kopónk csak vaddisznót hajtson, és ennek elérésében nagy szerepe van a vadászatba való bevezetés módjának.

A fiatal kopónak egyéves kora körül, 10-14 hónaposan lehetőleg vaddisznós gyakorlókertben (ez egy kb.1ha-os bekerített terület) „mutassuk be” a vaddisznót, először hagyjuk ismerkedni, a jó ösztönű kopó érdeklődve körüljárja, majd megpróbálja hajtani a vadat. Kis idő után engedjünk egy gyakorlott kutyát mellé, hogy lelkesítse, kitartását, harci kedvét fokozza. Az elmúlt évek alatt letesztelt kopók között sajnos nem volt olyan meggyőző az aránya a jó képességű kutyáknak, mint a csapázó-készség esetében.

A gyakorlások alkalmával készített videó-felvételeken 27 erdélyi kopóból 11 dolgozott, 16 pedig legfeljebb gyenge, vagy semmilyen érdeklődést sem mutatott. Az áttekintett anyagok 1990-95-között, illetve 2000-2001-ben készültek. A dolgozó kutyák aránya közel azonos volt a két időszakban.

BEVEZETÉS A VADÁSZATBA

Ha valaki ma vadászni szeretne erdélyi kopójával, vadász ismerősein vagy a Kopó Klubon keresztül ezt megteheti. A kutyák mindig a hajtósorból indulnak, így a kopó vezetője részt vesz a hajtásban. Vaddisznóhajtásra lehetőleg olyan kutyát célszerű vinni, ami már legalább gyakorlókertben találkozott vaddisznóval. Szintén nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a kutya idegrendszerének stabilitásával. Egyrészt ismernünk kell, hogyan reagál a lövésre, mert a hajtóvadászatokon nagyon sokat lőnek, egy gyenge idegrendszerű kutya pánikba esik, elmenekül. Másrészt a hajtókkal szemben is közömbösnek kell lennie, mert azok hangoskodva, fákat ütögetve egy agresszióra hajlamos kutyából könnyen támadást válthatnak ki. A kopó első vadászata szerencsés, ha zártkertben történik, mert így minimális az esélye annak, hogy a fiatal kutya elvész, és valószínű, hogy főleg vaddisznóval fog találkozni. Annak is megnő az esélye, hogy pont előtte ejtik el a vadat, így a kopónak már hamar lesz sikerélménye, előbb megszereti a vaddisznóhajtást, mint ahogy megismerné pl. az őzhajtás szenvedélyét.

A kopó (és minden disznóskutya) bevezetésekor törekedni kell arra, hogy a fiatal kutya ne hibázhasson, esetünkben ne váljon belőle szarvas vagy muflonvadász. A zártkerti vadászatoknál a kopó megszokja, hogy a hajtó sor előtt mozogva keressen, hogy mekkora távolságra hajtsa a vadat. Szabad területen célszerű a hajtósor elindulásakor a fiatal kopót a terepviszonyoktól függően 30-50 métert még pórázon vezetni, mert az érzékenyebb szarvas, őz sokszor a hajtás legelején visszatör. Jó, ha ilyenkor addig el sem engedjük a felbőszült kutyát, amíg tapasztaltabb „kollégái” nem akadnak rá vaddisznóra. Ilyenkor a felhangzó hajtóhang szinte megrészegíti a többi kopót, és főként a fiatalok árkon-bokron át igyekeznek a hang irányába. Ilyenkor oldjunk le mindent a kopóról, nehogy fennakadjon egy erősebb ágban, vagy kerítésen. Ha jó képességű, edzett kopónk van, első alkalommal sem fogja túlterhelni egy egész napos vadászat. Minden esetben célszerű azonban a vadászatba vétel előtt edzeni a városi körülmények között sokszor ellustult kopót.

 

3.3 A tenyésztés iránymutatói: kiállítás, tenyészszemle, képesség- és munkavizsga.

A kutyatenyésztésben igen nagy hangsúlyt fektetnek a kiállítási eredményekre, minek következtében sok fajta kizárólag küllemi, azon belül is az éppen aktuális divatirányzat szempontjai szerint alakul. A kiállítási kedvet, a résztvevők számát sok minden befolyásolja. Mivel hosszú ideig még a legnagyobb számban látogatott fővárosi nemzetközi kutyakiállításokon is csak elvétve akadtak erdélyi kopók, különböző kedvezményekkel próbálták a résztvevők számát növelni. Ezeket a kedvezményeket néha visszavonták, majd kibővítették, jelenleg a kilenc magyar kutyafajta közül az erdélyi kopó és a drótszőrű magyar vizsla nevezhető díjtalanul valamennyi magyarországi kiállításra, a többi magyar fajta pedig fél áron nevezhető. Ez ugyan nagy segítség, de az igazi kedvet az elismert bírók és a jó hangulat alapozza meg. A kilencvenes évek elején tragikusan kevés erdélyi kopót láthattunk benevezve egy kiállításon, sokszor egy példány sem képviselte a fajtát. Az elmúlt években a kiállításokon megnőtt az erdélyi kopók száma, ami nem jelenti azt, hogy közel olyan sokan lennének, mint pl. a német juhászok. 1997-99 között ismét visszaesett a kiállítási kedv, amit a 2000-ben ismét bevezetett ingyenes nevezési lehetőség ismét fellendített. Az ingadozás elsősorban a népszerűsítő munkát, a kopózás aktivitását, az egyéb kopós rendezvényeket (klubnapok, kopós kirándulások, kopó-iskola, munkavizsgák, stb.) tükrözi.

A fajták -főleg a régi fajták- kialakulásánál az első és legalapvetőbb szempont a funkció volt. Ez alakította ki felépítését, a kívánatos méretet, a szőrzet típusát, színét és nem utolsó sorban idegrendszeri sajátosságait. A legtöbb kutyafajta ma már elvesztette eredeti funkcióját, és ezzel külleme is mind jobban az esztétikusság szempontjai szerint alakultak. Ez nem is volna nagy baj, de a küllemi tenyésztés gyakran az alapvető idegrendszeri követelményeket is figyelmen kívül hagyja. Sajnos az erdélyi kopó halmozottan hátrányos helyzetbe került, mivel egyrészt még mindig igen alacsony az állomány a szigorú szelekcióhoz, nem válogatták a kutyákat sem vadászati alkalmasságuk, sem idegrendszerük alapján, de még a küllembírálatok sem voltak egységesek.

Ennek eredménye egy meglehetősen heterogén állomány lett mind küllem, mind vadászösztön szempontjából. A tenyésztőknek leginkább utat mutató esemény a klubkiállítás és a tenyészszemle, ahol lehetőleg mindig azonos szemléletű bírók bírálnak. Tíz éve volt először képesség-vizsgálat tenyésszemlén, holott az erdélyi kopó mindig is munkavizsgára kötelezett fajta volt. Ezt a besorolást a nemzetközi kynológiai szövetség, az FCI hozta, és azt jelenti, hogy a nemzeti és nemzetközi championátus eléréséhez a kutyának munkavizsgát kell tennie. Amennyiben garantálni kívánjuk, hogy kopónk alaptulajdonságai, az emberekkel szembeni jóindulat, a kiváló alkalmazkodó- és tájékozódó-készség, a nyugodt, kiegyensúlyozott idegrendszer és a sokak szerint még ma is fontos vadászösztön megmaradjon a fajtában, úgy a képességvizsgákon tesztelni kell a kopók idegrendszerét, hajtóösztönét és csapázó hajlamát. Ezt a törekvést mutatja, hogy a 2000-ben elfogadott hivatalos álláspont szerint az erdélyi kopó csak képességvizsgával tenyészthető. A képességvizsga leírása a 2. számú mellékletben található. Ebből kitűnik az a szándék, hogy csak jó idegrendszerű kopó legyen tenyészthető, hiszen a lövésállóság teljesítése alapvető feladat. Emellett a kopónak a vadászösztöne meglétének valami jelét kell adnia. A feladat leírásából látható, hogy nem túl szigorú a szabályzat, de mindenképpen nagy előrelépés és iránymutató lehet a jövőben. Mivel a kopók a vad űzése közben jellegzetes hajtóhangot adnak és e tulajdonság kezdettől fogva fontos szelekciós tényező volt, a jövőben tervezzük olyan módszer kidolgozását, amivel a hajtóhang meglétét vizsgálhatjuk. Jelenleg azonban a meglévő szabályzat gyakorlása is sok szervezési nehézségbe ütközik, mivel kevés működő vaddisznós gyakorlókert van az országban, a hosszú ideg jól bevált nógrádi és babatpusztai kertek pedig megszűntek. Tovább nehezíthetik a vizsgáztatást az olyan előre nem látható események, mint a közelmúltban elrendelt zárlat többek között az ország összes vaddisznós kertjében a Nyugat-Európát sújtó száj- és körömfájás járvány miatt. Ennek értelmében 2001. szeptemberéig nem rendezhető sem gyakorlás, sem vizsga vagy verseny ilyen helyeken. Mindezek ellenére ki kell tartani a tervek mellett, hogy kiválogatva a jelenlegi állományból a legjobb munkakészségű egyedeket majd megfelelően bevezetve azokat a vadászatba tovább nőjön a magyar kopó megbecsülése, hírneve.Az erdélyi kopók munkavizsgájának elbírálása sokáig „gazdátlan” volt, a MEOE Kotorékkutya Bizottsága és a Vadászkutya Sportbizonyság között „ingázott”. 2001 februárjában a Kopó Klub beadványára az összes kopófajta bírálata a MEOE Vadászkutya Sportbizottságához került és a klub kezdeményezésére három új, elkötelezett kopós bíró tett sikeres vizsgát. Az első speciális erdélyi kopó munkavizsga egyeztetése 1993-ban volt, 1994-ben pedig megjelent a Magyar Vadászkutya Vizsga- és Versenyszabályzatban. 1994. november 5-én Gödöllő-Babatpusztán került megrendezésre az első háromfázisú munkavizsga, amin hét erdélyi kopó vett részt. Az ezt követő években különböző gazdasági okok miatt felszámolták a Budapesthez közeli vaddisznós kerteket és az akkori vezetőség is sokat veszített lendületéből. Sajnálatos, hogy ilyen összetett, speciális munkavizsga azóta sem volt, pedig ezek a próbák adhatnának igazán átfogó képet a jelen állomány képességeiről. Azóta alkalmas vaddisznóskert hiányában vércsapa munkavizsgákat szervezett a klub, amiken az erdélyi kopók igen jó eredménnyel szerepeltek.

 

4. A hazai erdélyi kopó állomány bemutatása

Hazánkban az erdélyi kopó „újkori” tenyésztése azzal a párral kezdődött meg, melyet a MEOE szorgalmazására a Fővárosi Állat-és Növénykert vásárolt, õk voltak Mózsi és Réka. A tõlük származó két szukával kezdte meg a tenyésztést Varga Sándor, megalapítva a Bükki kennelt. Õ késõbb (1973-tól) az Erdélybõl származó Walduran nevű kopót használta fel vérfrissítésül. Az 1974-ben Vigi Mihály által megalapított Trassilvániai kennel sok híres utódot adott a magyar kopóállománynak. Az erdélyi kopó jelenlegi állománya kb. 1200-1500 egyedből áll, ezeknek viszont csak töredéke vesz részt a tenyésztésben. Évente 120-150 példány születik, 8-12 kennelből, amiknek nagy része „egyalmos” tenyészet. Ez olyan alacsony szám, amitől a fajtát veszélyeztetettnek mondhatjuk, bár ettől a besorolástól nem sokban változik a helyzete. Az ilyen alacsony létszámú fajtáknál fennáll a rokontenyésztés veszélye, illetve az idegen fajták bekeveredése. Erre jó esélyt ad az is, hogy az erdélyi kopó jelenleg is nyílt törzskönyvvel tenyésztett fajta, tehát a „B” törzskönyves, ismeretlen származású egyedek is részt vehetnek a tenyésztésben. Azonban nem minden „B” törzskönyves egyed származása ismeretlen, mivel néhány Erdélyből behozott példány törzskönyve késve, vagy sosem jut el Magyarországra, így az ezeket tenyésztésbe vonni szándékozók arra kényszerülnek, hogy kopójuknak kiváltsák a csupán fajtajelleget igazoló okmányt. A keverékek jó szándékú, véletlen tenyésztésbe vétele mellett sajnos néhány szándékos, rosszul sikerült keveredés is történt. Nem véletlenül jelennek meg a dobermannos, rottweileres, vagy szetteres küllemi és jellembeli jegyek. Az agresszió, vagy a félénkség sosem volt jellemző a fajtára, azonban valahonnan mégis megjelentek ezek a nemkívánatos tulajdonságok, melyeket mielőbb ki kell szelektálni. Gyakori küllemi hiba a hátvonal törése, az úgynevezett „pontyágyék”, illetve az ezzel párosuló meredek hátsó végtagszögellések. Ezek az alkati hibák a kitartó futást, a komoly megterhelést gátolják, az izületek, a csontrendszer gyorsabb elhasználódását okozzák. Kuriózum az Erdélyben is igen kis létszámú rövidlábú változata a fajtának, melyet régen is együtt tartottak a hosszúlábúakkal, ezért jelenhetnek meg két hosszúlábú kopó párosításából származó alomban is. A rövidlábúként törzskönyvezett egyedek száma a közelmúltban született alommal együtt kb. 15. Természetesen ilyen kevés kutyát csak igen nagy szakmai felkészültséggel és fegyelemmel lehet egészségesen tenyészteni, még akkor is, ha Erdélyben fellelhetők még jó típusú rövidlábú kopók. Az állományban mind a magyarországi, illetve az erdélyi vonalakban is találunk szerencsére kiváló példányokat, ezek felismerése, előtérbe helyezése a bírók dolga volna, hiszen Õk alakítják az egyes fajták tenyésztését véleményükkel.

 

5. Az erdélyi kopó alkalmazásának lehetõségei a magyar vadgazdálkodásban

A kopókkal történő vadászatnak többféle módja ismeretes. Általában a falkavadászat, a nyílt mezőkön 30-40, vagy még ennél is népesebb kopófalka és a nyomukban száguldó lovasok képe jelenik meg előttünk a kopókról. Azonban a falkavadászat a magyar vadászkultúrában sohasem volt szokás, bár Széchenyi kísérletet tett a falkavadászatok meghonosítására. Erre először erdélyi kopókat próbált alkalmazni, amire a fajta teljesen alkalmatlannak bizonyult. A falkavadászat lényege ugyanis, hogy a többtucat, összeszokott kopóból álló falkát a lovasok előtt a pecér (vagy pecérek) felvezetik és a zsákmány -nyúl, róka- megpillantásakor vagy nyomának felfedezésekor azokat hajszára engedik. Az így együtt hajtó falkát aztán a lovasok követik, vagy legalábbis megpróbálják követni. A zsákmányból, ha a falka utoléri, semmi sem marad. Ez a vadászati mód tehát elsősorban a száguldó-csaholó kopófalka látványának esztétikai élményét, illetve a professzionális lovas tudás megmérettetését hivatott kiszolgálni- elsősorban sport, s csak másodsorban vadászat. Ezért sem véletlen, hogy napjainkban a szinte mindenhol tiltott falkavadászat imitált formában újabban mint sport, látványosság ismét fénykorát éli. A kopók egy ánizsolaj-vadszag koncentrátummal fektetett nyomon haladnak, s a vad szaga miatt még hajtó hangot is adnak. A csapa végén-kiadós futás után- valamilyen húst, „koncot” vetnek a kopóknak, amitől azok sikeresnek értékelik a vadászatot, hiszen megszerezték a zsákmányt, s legközelebb is töretlen lelkesedéssel vetik magukat a csapára. Természetesen ilyenkor is kitartó lovasok követik a falkát, és az élmény értékéből mit sem veszít attól, hogy a kutyák nem tépnek szét egy állatot sem, s a vadászatot kevésbé kedvelők is szívesen részt vesznek ezen a nagyszerű lovas „kutyafuttatáson”. Visszatérve Széchenyi próbálkozására az erdélyi kopók azért nem váltak be a falkavadászaton, mert évszázadokon át az önállóság volt a fajta szelekciójának egyik alapja, míg a falkakopókban épp ellenkezőleg, az összetartást, a vezér követését „kódolták” a tenyésztők. Széchenyi kopói, amint elengedték őket külön-külön keresni kezdtek, majd hajtottak is, néhányan együtt, mások a saját orruk után, ami így az úri mulatságnak hamar véget vetett. A később ilyen céllal behozott francia és angol kopófalkák pontos története nem ismert, de valószínű, hogy a történelmi viharok kisöpörték ezt a gyönyörű, de igen költséges sportot kis hazánkból. Napjainkban bemutató céllal létezik egy kb. 30 kopóból álló falka Magyarországon, és filmekhez, sporthoz mindig akadt egy-egy lelkes falka-rajongó, aki időt és pénzt nem kímélve fenntartott egy kisebb-nagyobb falkát. A kopózás, így az erdélyi kopóval való vadászat is maximum 5 kopóval történik, a vadászok pedig gyalog járnak, bár régi feljegyzések beszámolnak a lóhátról történő kopózásról, ahol azonban a sűrűből nyílt, lóval járható terepre hajtották a kopók-nem egy falkányi kopó! – a vadat. A sűrű erdőből kihajtott vadat azután vagy a kopók állították meg, a lovas pedig lándzsájával ejtette el, vagy agaraikat engedték utánuk, amik lefogták, vagy megölték az űzött vadat. Mindkét esetben a vad terítékre került, legalábbis az eredeti szándék szerint, mert a kopók és az agarak ha tehették, kikezdték, megették az elejtett zsákmányt. Később gyalog várták a kopókat, a vad váltóit, „forgóit” jól ismerve álltak fel, és a menekülő állatot itt lőtték meg. Ekkor a kopók hamar szíjra kerültek, és természetesen a vad bontásakor részesültek a zsákmányból. Az alapvető különbség a kopászat (falkavadászat) és a kopózás között, hogy míg az egyik csupán erőpróba és kedvtelés, addig a másik fő célja mindemellett a zsákmány megszerzése, a vadászat. Az agarak számára kielégítő helyettesítés a pályán futtatás a műnyúl után, vagy a vadászatot jobban megközelítő „coursing” versenyek, ahol a nyúl menekülését utánozva nem körbe-körbe, hanem cikk-cakkba futtatja a kutyát, és a falkakopók is örömmel szaladnak az ánizsolaj-csapán, de mi maradt az erdélyi kopónak? A kopózás, az erdélyi kopóval való vadászat létjogosultságát nem csak az elmúlt évtizedekben kérdőjelezték meg. Nikolits György a Vadászati útmutató 1941-ben megjelent számának a kopókról szóló fejezetében a következő megállapítást teszi: „Amint az 1883. évi XX. t. c. a vadat és a vadászati jogot a földtulajdonos elválaszthatatlan tartozékának minősítette és ezzel kapcsolatosan a vad óvása és ápolása – szinte mondhatnánk: mező- és erdőgazdasági üzemágkénti tenyésztése- megkezdődött, a kopózásnak is leszállt az alkonya”. A legfontosabb ellenérv a kopók alkalmazásával szemben, hogy intenzív vadgazdálkodás mellett a vadállományt oly mértékben zavarja, hogy a vad inkább elhagyja élőhelyét, ezzel jelentős károkat okozva a vadgazdálkodónak. A rendszeres zavarást, – főleg ha azt kitartó, erős kutyák okozzák – a nemes nagyvad igen rosszul viseli, ezért már Nikolits is csak olyan területeken tartotta megengedhetőnek a kopók munkáját, ahol nem jelentős a gím állomány, de a vaddisznó megfelelő mértékű állományszabályozása csak nagyterítékű hajtóvadászatokkal oldható meg, és a terepviszonyok miatt csak az igazán jó disznóskutyák boldogulnak. Egyértelműen mint „dúvadírtóhajtóeb”-et emlegeti a kopókat, és tekintettel arra, hogy sokáig a vaddisznó is ebbe a kategóriába szorult, a kopózás jövőbeni lehetőségeit is felvázolta. Hogy mennyire függ a kopók alkalmazásának megfelelő módjától vadgazdálkodási megítélésük, azt a Felvidék egyik leghíresebb őzvadas területéről szóló beszámoló jól illusztrálja. Szintén Nikolits jegyzi le az Orló vidéki palocsai uradalomról, hogy ott a prágai kiállításon is mindig első helyen végzett bakok az őzállomány nagy létszáma mellett kiemelkedő minőséget képviseltek. A terület azonban igencsak bővelkedett vaddisznóban is, növényzete pedig kedvezett a disznó rejtőzésének. Ezeken csak olyan bátor, önálló kutyák boldogultak, mint az erdélyi kopók java. Rendszeresen, hetente átlag két hajtást rendeztek az őszi-téli hónapokban, őzállományuk pedig sem számában, sem minőségében nem fogyatkozott. A történet summázásakor Nikolits megint csak a kopók megfelelő alkalmazását emelte ki. Arra a problémára, hogy a kopó messze űzi a vadat, a kutyák méretének csökkentését javasolja, például állítva a tacskókat, terriereket, vagy a tacskókopót. Azonban az erdélyi kopó egyik nagy erénye szokott lenni, hogy olyan hómagasságnál, ahol a disznó még vígan fut a kutyák elől, a rövidlábú hajtókutyák pedig hamar elfáradnak, sokszor csak ezek a hosszúlábú kutyák maradnak „versenyben” a zsákmányért. Kétségtelen, hogy a fiatal, tapasztalatlan kopó mindent hajt, ami elé kerül, és addig űzi, amíg el nem fárad, de ez nem egy korrigálhatatlan tulajdonság. Gondoljunk csak a vizslák közt is mindmáig meglévő „beugrásra”, vadűzésre! Mennyi fárasztó munkájába kerül a vadásznak, mire az ilyen-nem is ritka- hibát kijavítja, míg végül teljesen megbízható lesz vadásztársa. Ugyanígy kell a kopót is módszeresen bevezetni a vadászatba, „bevadászni”. Bár a régi írások más szokásokról tanúskodnak, ha munkát akarunk adni az erdélyi kopónak, úgy megfelelő képzésben kell részesítenünk. Ennek módja, hogy a fialaton csapázásra és fegyelemre szoktatott kopónak ne legyen alkalma az „elvadulásra”. Mint azt a „Bevezetés a vadászatba” című alfejezetben leírtam, a kopót rá kell vezetni arra, hogy számára az egyetlen sikerélményt jelentő zsákmány a vaddisznó. A jól bevezetett kopó a hajtásban legfeljebb néhány tíz métert szalad a megriasztott szarvas rudlival, majd folytatja a keresést a vaddisznók után. Sokkal nehezebb feladatnak tartom a kopót arra nevelni, hogy mindenkor behívható legyen, mint, hogy csak a vaddisznót hajtsa. Az elmúlt tíz-tizenöt évben rendszeresen hajtottunk erdélyi kopókkal a Börzsönyben, Cserhátban, Zalában. Évről-évre visszahívják ugyanarra a területre a kopósokat, ami egyértelműen bizonyítja, hogy az ott élő vadállomány nem látja kárát a kopós vadászatoknak, míg eredményessége és nem utolsó sorban hangulata miatt igen nagyra értékelik mind a magyar, mind a külföldi vadászok. Vannak olyan esetek is, ahol a kutyáknak sikerült minden „vádpontnak” megfelelni, mert ahányan voltak, annyi fele szaladtak ki-ki őz, muflon, vagy szarvas után. Ha jól bevezetett, összeszokott kopókat mutatunk be, ma ezek is törzshelyeink lennének, és nem rémülne meg a fővadász az erdélyi kopók hallatán. A kopó nagysága hátránya lehet a sűrű bozótosban a vaddisznóval szemben. Erre a veszélyre minden új helyen figyelmeztetnek a hajtók, mondván, hogy „Felvágja ezeket a disznó!”. Az országban erdélyi kopóval vadászók többségét ismerve elmondhatom, hogy bár előfordulnak sérülések, a halállal végződő balesetek nagyon ritkák. Ez főleg annak köszönhető, hogy a kopók általában nem kapaszkodnak a zsákmányba, így a kellő távolságot megtartva vigyáznak magukra. Igen jó tulajdonsága még a kopóknak, hogy viszonylag sokukban erős a dermedtre csaholásra való hajlam, és ez jól fejleszthető és hasznos. A sebzett és sűrűbe behúzódott vaddisznót pontosan és kitartóan kell jelezni, amíg a vadász megadja neki a kegyelemlövést. Ilyenkor sem célszerű, ha a kopó belecsimpaszkodik a fekvő sebzett vadba, mert ezzel menekülésre készteti, vagy akadályozza a vadászt a célzásban. Megtörtént, hogy a hajtás végeztekor miután azt gondolták, hogy már minden disznót összeszedtek, az egyik szabadon lévő kopó bejárta a közeli területet, és egy észrevétlenül a sűrű aljnövényzet közt kimúlt vaddisznó tetemet talált, majd azt addig jelezte, míg össze nem szedték. Ha a kopó nem talál rá és nem jelzi azt kitartóan, a vad elveszett volna. A kopó nagy területhez szokottsága, illetve, hogy gyakran elvész a vadászaton sem igazolódott be. Mert valóban nem minden hajtás után találkozunk ugyanannyi kopóval, mint amennyivel elindultunk, de a vadásznap végére a kopók visszajönnek. Persze nem cél, hogy kutyánk egyedül járja az erdőt, de a vadászatok mai menetébe fiatalon beleszokott kopó megérti és betartja a hajtások határait. Elveszni pedig csak igen szélsőséges esetekben szoktak, mivel bámulatos a tájékozódó képességük. Sebzett nagyvad utánkeresésére nagyon kevesen használnak erdélyi kopót. Ezekből a tapasztalatokból messzemenő következtetéseket levonni merészség lenne. Azonban a csapázó készségre viszonylag nagyszámban letesztelt erdélyi kopók igen jó eredménye azt mutatja, hogy érdemes foglalkoztatni a kopót a vérebmunkában is. Nehézséget jelenthet, hogy hajtóösztöne felülkerekedhet a fegyelmen, de igen értékes tulajdonsága a fent leírt dermedtre csaholó hajlam, amit nagyra értékelnek a vérebes szakemberek is. Mind zártkerti hajtóvadászatokon, mind szabad területen az erdélyi kopók jól vizsgáztak. Úgy vélem, használhatóságuk vaddisznóhajtásokon ma már nem lehet kérdéses, sokkal nagyobb feladat megteremteni a feltételeket a kopók teszteléséhez, tanításához, bevezetéséhez. Ugyanilyen fontos a kopózás, kopóvezetés hagyományainak megteremtése, hiszen a jó vadászkutya csak jó vezető mellett öregbíti a fajta hírnevét.